Brit szerzői film

Író-rendező: Nicolas Winding Refn

Főszereplő: Tom Hardy

Nekem az 1960-ban megjelent Virágot Algernonnak c. regény volt az előzménye az 1962-ben megjelent Gépnarancs című Anthony Burgess könyvnek, ugyanis a Daniel Keyes féle történet lágyabb érzelmeken játszó szomorú utópia a tudomány kontra ember kérdéskörben, míg a Clockwork Orange ugyanennek agresszióval és szélsőséges hatásokkal operáló keményvonalas változata. Algernon gazdája, Charlie, agyműtéte után ideig-óráig értelmet nyer, míg „kollegája”, Alex iszonyodni kezd saját állatias agressziójától és fájdalmas verésekkel tarkított kálváriája során ráébred arra, hogy felnőtt immár. Számomra mindkét regény fejlődést ábrázolt, az emberi jellem fejlődését és igen, olykor visszafejlődését, ami azonban mégsem volt az, csak belátása önön elfogadásunknak, mert ez a legnehezebb. Charlie visszatér eredeti állapotába és nem lesz olyan, amilyet szeretnének belőle az emberek ’kreálni’, nem lesz intelligens, művelt, csak fájdalmasan boldogtalan, bizonyítva az értelem nem egyenértékű a boldogsággal. Alex pedig nem az orvosi kezelések eredményeképpen számol le a benne lakozó agresszióval, hanem, mert felnő, és már nem vágyik a devianciára. Mindketten önmaguk lettek. 

A fentiekre emlékeztet engem Nicolas Winding Refn író-rendező 2008-ban készült brit alkotása, a Bronson. Egy ellentmondásos címszereplőről van szó, aki már kisgyermek kora óta hihetetlen agresszív. A film által pedig végig kísérhetjük életútját, mely sokban hasonlatos az Eric Bana-féle ausztrál bűnözőről szóló Chopper-ra (2000), illetve a szintén ausztrál Romper Stomper-re (1992), melyben Russel Crowe-t ismerhettük meg anno. Ellentmondásos, börtönviselt, fájdalmas életúttal rendelkező, nyughatatlan végzet-karakterek ők. Nincs megállás, csak a halállal pihenhetnek őt, de mégsem tragikus az életük, mert így teljesedtek ki. Nem véletlenül, csak tehetséges, karizmatikus színészek tudták őket igazán megformálni, hiszen mindannyian nagyszabású emberek voltak, akik kis szerencsével más életút során népszerűek is lehettek volna. Filmünk hőse, Michael Peterson börtön évei alatt egy alteregót alkot magának, akit érdekes módon Charles Bronson-nak nevez.

Bronson-t Tom Hardy formálja meg, akiben az új generáció egy hatalmas színészét ismerhetjük meg kopaszon, kigyúrva, hetyke bajusszal. Ijesztően szuggesztív amit csinál és várhatóan hamarosan Hollywood is felfedezi magának. Sam Worthington, Christian Bale, Gerald Butler lehet példa számára népszerűségben, mely hamarosan végérvényesen eléri őt.

A film rendezője korábban kisebb horror-misztériumokat alkotott (Fear X), és ez talán az első kiruccanása a nehéz szerzői-film műfajába.

A film tehát olyan kezekből került ki, mely nem a hollywood-i igényeket szolgálja, hanem az alkotói szabadságét, kompromisszumok nélkül. Őszinte és ennek megfelelően néhol brutálisan kegyetlen filmet kapunk, jó adag szatírával, társadalomkritikával. 

Miért?

Mert a Tom Hardy a jövő nagy ígérete, no nem a mostani kis bajuszkájával és tar fejével, hanem izmaival és karizmájával; mert a főhőst Charles Bronson-nak hívják, mégis szinte érthetetlen brit akcentusa van; mert rengeteg férfias bunyó van benne; és a leglényegesebb, hogy azért, mert nincs benne semmilyen amerikai kompromisszum.